„A Mikulás soha nem jön ki a sodrából. A Mikulás nem vágja kupán azokat a gyerekeket, akik belerúgnak. A Mikulás nem iszik három Martinit ebéd ürügyén. A Mikulás minőségi dezodort használ.”

Ezúttal a hagyományos karácsonyi hangulat helyett valami egészen más várja a nézőt, egy olyan Mikulás szellemesen fordulatos és pökhendien tiszteletlen sztorijával, aki annyira rossz, hogy gonoszsága szinte mulattató. Terry Zwigoff TAPLÓ TÉLAPÓ című filmjében Billy Bob Thornton alakítja a Mikulást, aki annyira romlott, tisztességtelen és hisztérikus, amilyen Télapót a filmvásznon eddig aligha láttunk. A TAPLÓ TÉLAPÓ című filmhez egy sor, klasszikusnak számító film adta az inspirációt, köztük a The Bad News Bears felháborítóan szemtelen bemondásai és botrányos viselkedésű csavargói, és a South Park lázadóan pimasz hangvétele, megfűszerezve egy leheletnyivel az A Christmas Carol (Karácsonyi ének) ünnepi hangulatából, noha Dickens bizonyára megdöbbenne, ha látná ezt a semmi máshoz nem hasonlítható karácsonyi vígjátékot, a TAPLÓ TÉLAPÓ-t.

A Crumb és Ghost World című, kultuszfilmmé vált és kritikai sikert aratott két filmje után, Terry Zwigoff rendező most eddigi, talán a legszélesebb publikumhoz szóló vígjátékával jelentkezik, miközben egy fikarcnyit sem fogja vissza magát, amikor szókimondó kritikával láttatja a karácsony kicsit furcsa és különös, komikus oldalát. Szinte szentségtörő módon kinevetve azokat, a film pellengérre állítja a karácsony olyan klasszikussá vált hagyományait, mint a féktelen vásárlási láz, a bevásárló központok bülbül-szavú hangulatkeltői és a Mikulásnak jóságos öreg szentként való bemutatása.

Billy Bob Thornton alakítja Willie T. Stokes figuráját, egy kiégett lelkű fickót, aki áruházi Mikulásnak öltözve csak úgy ontja magából a sziporkázóan szellemes bemondásokat, és közben egyszerűen nem tud más lenni, mint rossz és komisz. A Mikulás piros köpenye alatt, ami egyébként is úgy lóg rajta, mint tehénen a gatya, Willie személyében valójában egy kasszafúró bújik meg, akinek minden évben van egy nagy fogása – karácsony este. Amikor a vásárlók már hazamentek a bevásárló központból, ez a Mikulás, no meg a találékony és ügyes Manó – Willie bűntársa, a törpe növésű Marcus (TONY COX) – feltörik az áruház széfjét, és odébbállnak a saját kis ünnepi „meglepetésükkel”.

De ekkor jön Phoenix! A Mikulás és kis segítőtársa ez évi zsákmányát veszély fenyegeti, egy idegesítő üzletvezető (JOHN RITTER), egy dolgához nagyon is értő bolti detektív (BERNIE MAC), egy szexis Mikulás-rajongó (LAUREN GRAHAM) és egy ártatlan, de szándékaiban eltökélt nyolcéves kissrác (BRETT KELLY) személyében. Mert ez a srác úgy dönt, hogy Willie – legyen bár annyira részeges, csípős nyelvű és rosszra hajló, mint amilyennek látszik – az igazi Mikulás, akit már olyan régen keres.

Billy Bob Thornton így foglalja össze a véleményét: „Ez egy olyan sztori, ami a South Park című film érzékenységét és az It’s A Wonderful Life (Az élet csodaszép) szellemiségét egyaránt magába foglalja. A karácsonyi vígjátékra, mint olyanra vonatkozó tipikus elképzelésünket a feje tetejére állítja.”

A TAPLÓ TÉLAPÓ című film olyan vígjátéki sztárokat vonultat fel, mint Billy Bob Thornton, Bernie Mac, John Ritter (ez volt a második közös munkája Billy Bob Thorntonnal a Sling Blade/Pengeélen című film után), Lauren Graham, Tony Cox, Brett Kelly, Cloris Leachman és Lauren Tom. A filmet Terry Zwigoff rendezte, a John Requa és Glenn Ficarra általírt forgatókönyv alapján. Joel és Ethan Coen az executive producerek, Sarah Aubrey, John Cameron és Bob Weinstein a producerek.

A filmekben se szeri, se száma a lecsúszott Mikulásoknak és csavargó Télapóknak. De olyan Mikulást, aki annyira harsányan és végletesen valahonnan legalulról indult volna, mint Willie T. Stokes, még nem látott a világ! Úgy iszik, mint a hal, úgy káromkodik, mint egy matróz, és sokkal-sokkal több szarkasztikus megjegyzése van a karácsonyról, mint amennyit valaha hallottunk! Politikai szempontból teljes mértékben inkorrekt, azt nem is említve, hogy az egész Mikulás-bizniszben kizárólag a benne rejlő bűnözési lehetőségek miatt vesz részt. De, ahogy a TAPLÓ TÉLAPÓ című filmből kiderül, még Willie-nek sem sikerül a saját kicsi ünnepi örömét, a várt megváltást megtalálnia – még akkor sem, hogyha a karácsonyra vonatkozó elképzelésének hallatán, Charles Dickens bizonyára forogna a sírjában.

Willie fenekestül felforgatott, fergeteges karácsonyának a története Ethan és Joel Coen executive producerek egyetlen rövid, egysoros mondatából kerekedett ki. Valahogy így foglalták össze a dolgot: „Egy rossz Mikulás hirtelen jó útra tér.” A Coen-fivérek olyasféle figurát képzeltek el a főhősként, mint amilyen figurákat egykor Wallace Beery, az 1930-as évek neves színésze alakított – egy minden szempontból összeférhetetlen, de ugyanakkor mulatságos csirkefogó, akiről kiderül, hogy tulajdonképpen egy csiszolatlan gyémánt. A másik fontos terület, ahonnan ihletet merítettek, az Michael Ritchie klasszikus vígjátéka, a The Bad News Bears című film – és különösen a Walter Matthau által megformált felejthetetlen figura, Buttermaker edző, aki nem átall koktélokat kevertetni magának kis srácokkal, de közben győzelemre viszi csapatát.

Sarah Aubrey producer ezt mondja: „A The Bad News Bears című film Joel és Ethan Coel egyik kedvence. Ahogy felépítettük Willie sztoriját, a Walter Matthau és félresikerült tanítványai között lévő, harsányan mulatságos kapcsolat inspirált minket, ez a mindig csípősen gúnyos, sosem szentimentális hangvétel, amiben valahogy mégis van valami majdnem megható.”

Mihelyt összeállt a koncepció, Aubrey és Cameron, a producerek az ötlettel megkeresték John Requa és Glenn Ficarra forgatókönyvírókat, akik aztán ebből egy kíméletlenül szellemes forgatókönyvet faragtak. Még maga Aubrey és Cameron is megdöbbent a forgatókönyv vakmerő, nyílt és szókimondó stílusán – de pozitív értelemben. „Kezdetben egy részeges, ápolatlan, bűnöző hajlamú Mikulást képzeltünk el, akit megérint és megváltoztat egy gyerek feléje áradó szeretete, és az egész sztori ebből a gondolatból nőtt ki.” – magyarázza Cameron. „A legelső változathoz képest a forgatókönyv sok változáson ment át. A karácsonyról szóló vígjáték klasszikus sémáját minden elképzelhető irányban szétfeszítette, ugyanakkor mégis nevettetően mulatságos maradt.”

Nem sok időbe telt, hogy a projekt felkeltse Terry Zwigoff rendező érdeklődését, aki akkortájt rendezte kultuszfilmmé vált és kritikai sikert aratott, Ghost World című, éles hangvételű vígjátékát, - és a suba alatt létező comix-hoz írt, a szokványostól igencsak eltérő ódáját, a Crumb című filmjét – és ez újabb inspirációt jelentett az alkotói teamnek. „Repülőgépen ültem, amikor a forgatókönyvet olvastam, és olyan hangosan nevettem rajta, hogy majdnem zavarba jöttem.” – emlékszik vissza Zwigoff. „Emellett még azt is kihívásnak éreztem, hogy hogyan formáljam meg ezt az ellenszenves figurát úgy, hogy szimpatikus legyen. Ezek az ú.n. karácsonyi filmek általában az olcsó szentimentalizmus cukormázával vannak leöntve, de ez a sztori azt a lehetőséget kínálta, hogy valami sokkal igazabbat, sokkal őszintébbet alkossunk. Ez tetszett nekem annyira ebben a forgatókönyvben – ez élesebb hangvételű és keményebb rajzú a szokásosnál, és ennél fogva, végső soron sokkal meghatóbb.”

Zwigoff a Ghost World című filmjével már bizonyította, hogy a tőlünk távol álló, idegen, negatív témákból hogy tud varázslatosan elmondott sztorit teremteni. De a TAPLÓ TÉLAPÓ című film a rendező eddigi legnagyobb vállalkozása, amihez a komikus merészségének és a művész érzékenységének olyan ötvözetével közelített, ami mély benyomást tett a producerekre. „A Ghost World című filmje igazi remeklés.” – jegyzi meg Cameron. „Nyilvánvaló volt, hogy Terry-nek megvan az a ritka képessége, hogy nagyon-nagyon mulatságos és fanyar legyen, ugyanakkor azt is megsejttesse, hogy a figurái megdöbbentően furcsa külseje alatt óriási szív dobog. Tudtuk, hogy meg fogja ragadni ennek a filmnek nemcsak a humorát, hanem a szívét is.”

Aubrey így folytatja: „Amit Terry visz a TAPLÓ TÉLAPÓ című filmbe, az az ő sajátos stílusa: a mindenki számára érthető, mégis csodálatosan sötét komédia. Lassan és végtelenül körültekintően építi fel bennünk a rokonszenvet az eleinte végletesen ellenszenvesnek tűnő figurák iránt. Sosem engedi magát eltéríteni a történet élétől, vagy a fekete humor szellemétől, ugyanakkor mégis közel engedi a nézőt, és valóban részesévé teszi annak az útnak, amit Willie és Marcus megtesz.”

De még Zwigoff személye ellenére is, a film a karácsony témáját olyannyira gunyorosan megközelítő hangvétele a legtöbb stúdiót elriasztotta – és a film alkotóinak keresnie kellett valakit, aki vállalja a kockázatot. „Aztán egyszer csak felhívott Bob Weinstein.” – emlékszik vissza Zwigoff. „Éppen akkor látta a Ghost World című filmemet, nagyon tetszett neki, és azt mondta, hogy egy Terry Zwigoff filmet akar készíteni, és kérdezte, hogy van-e kéznél valamilyen ötletem vagy forgatókönyvem. Mindjárt másnap elküldtem neki a TAPLÓ TÉLAPÓ forgatókönyvét, és már délelőtt 11-kor Bob hívott is, hogy a Dimension Films meg akarja csinálni a filmet.”

Weinstein ezt mondja: „Úgy láttam, hogy a TAPLÓ TÉLAPÓ sztorija nagyon beleillik Zwigoff semmit nem tisztelő vígjátékainak szellemébe és iszonyatosan mulatságos világlátásába, ugyanakkor a filmnek ezt a harsány és éles hangvételét egy nagyszerű, emberi szív ellensúlyozza, ami olyan kombináció, ami az egészet még eredetibbé, még vonzóbbá teszi. Rettentően izgatott voltam, hogy elkészíthetem ezt a filmet, és együtt dolgozhatom Terry-vel. Ritkán fordul elő a Dimension Films-nél készülő filmek esetében, hogy én is producerként működjek közre, de az egész folyamatot végig akartam kísérni John Cameron és Sarah Aubrey producerek oldalán.

Csípős nyelvével, büntetett előéletével és számos rossz szokással tetézett szörnyűséges viselkedésével Willie T. Stokes pontosan az a Mikulás, akit a bevásárló központok vezetői még rémálmukban sem szeretnének látni. De ugyanakkor olyan fickó ez a Willie, aki azért szeretné, ha egyszer az életben szeretné őt valaki. Hogy Stokes figurájának mindkét oldalát – botrányos harsányságát (beleértve azt a gyengéjét, hogy előszeretettel operál szabad szájú, csattanós bemondásokkal), és az alakját szinte körüllengő tragédia érzetét – megjelenítsék a figurában, a film alkotói az Oscar-díjas Billy Bob Thornton sokoldalú tehetségéhez fordultak. „Már sok-sok éve ismerem Billy Bob Thorntont, és miután elolvastam a forgatókönyvet, egyedül ő szerepelt a Willie Stokes szerepére vonatkozó kívánság-listámon. Azonnal lépéseket tettem, hogy megszerezzem a szerepre, és neki legalább annyira tetszett a forgatókönyv, mint nekem.” – emlékszik vissza Weinstein. „Willie figurája tényleg bonyolult és kényes szerep.” – jegyzi meg John Cameron. „A felszínen gonosznak és elítélendőnek kell lennie, de észre kell vennünk az emberség még oly kicsi, mégis ragyogó belső magját, ami a gonosz külső mögül felcsillan. Billy Bob Thornton tökéletesen meg tudta testesíteni ezt az ellentmondásokból gyúrt figurát.”

Terry Zwigoff hozzáteszi: „Billy nagyon jópofa, de nagyon gyors és nagyon okos is – és azt hiszem, ahhoz hogy ezt a szerepet valaki tényleg jól el tudja játszani, ezekre a tulajdonságokra szüksége is van. Nagyon sok olyan szituáció van, amikor a Willie-t alakító színésznek egyszerűen improvizálnia kell – különösen, ha gyerekek ülnek az ölében, akik persze nem képzett színészek. Billy sosem félt attól, hogy ellenszenves legyen; sőt, éppen azt akarta. Végül rengeteget felhasználtam az ott rögtönzött szövegéből.”

Thornton számára Willie alakja alapvetően a filmekben szereplő csirkefogó gazember típusa – ugyanakkor azonban több is ennél. „Anélkül, hogy bárki bármit mondana róla, az ember úgy érzi, hogy Willie egy szemét alak,” – fejti ki Thornton, - „pedig valójában arról van szó, hogy ő csak egy eltévedt lélek, akinek szörnyű gyerekkora volt, és most úgy érzi, hogy a karácsony semmi mást nem jelent, mint néhány pocsék, boldogtalan hetet. Willie a született vesztes. De, ahogy az események alakulnak, azt lehet mondani, hogy egy szeretetreméltóbb vesztes válik belőle.

Thorntont az az ingatag, húzok-eresztek jellegű kapcsolat is vonzotta a szerephez, amit Willie Marcus-szal, a társával (Tony Cox alakításában) alakított ki. „Imádom benne azt, hogy ez olyan igazi ’Furcsa Pár’ kapcsolat.” – mondja Thornton. „Nem lehetne azt mondani, hogy szeretjük egymást, de határozottan szükségünk van egymásra, mert Willie fel tudja ugyan törni a páncélszekrényt, de a riasztórendszert csak Marcus tudja hatástalanítani. Egymás nélkül nem tudjuk elkövetni a bűncselekményeinket. Számomra ez olyan, mint egy nagy Martin-és-Lewis stílusú darab, két fickóval, aki se vele, se nélküle módon kapcsolódik egymáshoz.”

Willie szerepe újabb lehetőséget kínált Thorntonnak, hogy az alakításával kapcsolatos minden előzetes elképzelést halomba döntsön, ami egyébként pályája során már szinte szokásává vált. „Nem ismétlem magamat a különböző szerepekben.” – jegyzi meg Thornton. „Igazi öröm számomra, hogy minden filmben valaki mássá változzak. Willie szerepében az volt az izgalmas és lenyűgöző, hogy megpróbáljam, minden gyalázatos rosszasága ellenére, megmutatni benne az embert.”

Terry Zwigoff megismerte Thornton szerepépítő folyamatának egy másik részletét is: „Billy elmondta nekem, hogy a szerep megformálásához számára a kulcs a haj. Ha sikerül a hajviselettel zöldágra vergődnie, akkor már pontosan tudja azt is, hogy milyen legyen az adott figura!”

A Willie Stokes által alakított Mikulás turpisságainak értelmi szerzője nem más, mint a Mikulás béketűrő társa, Marcus, a kettőjük alkotta team kissé lekicsinylett, de fáradhatatlan akció-tervezője. Marcus szerepét Tony Cox játssza, egy olyan figurát, aki a színész valódi személyiségétől homlokegyenest különbözik. „Tony alapvetően a legkedvesebb ember a világon, és íme, most a legfondorlatosabb, legtisztességtelenebb, legrosszabb embert alakítja, aki csak el lehet képzelni, úgyhogy azt hiszem, az ő számára a legnagyobb kihívás az volt, hogy a saját jóságán túltegye magát.” – mondja John Cameron. „Végül egy tényleg csodálatos ’Frick és Frack’- típusú lelki kapcsolatot alakított ki Billy Bob Thorntonnal.

Komisz vagy sem, Marcus figurája olyan szerep volt, amire Cox már régen várt. Cox így magyarázza: „Egy embernek az én termetemmel, egy ilyen szerepet kifogni, és Billy Bob Thornton partnereként játszani, hát ez általában egyszerűen meg sem történik. Nem találkoztam még ilyen szereppel a 20 év alatt, amióta színész vagyok. A szerepet rendkívül széleskörű meghallgatások után kapta meg, melynek során több mint 100 színészt néztek meg, a szerepre alkalmas után kutatva. „Tony messze a legmulatságosabb személyiség volt azok között, akiket megnéztünk, és emellett nagyszerű színész.” – foglalja össze Zwigoff.

Mihelyt megkapta a szerepet, Cox szorosan együttműködött Thorntonnal, hogy összehozzák a két ember botrányosan antagonisztikus kapcsolatát. „Marcus-nak tulajdonképpen mindig Willie-t kell piszkálnia,” – mondja Cox, - „de néha Billy-nek kellett erőltetnie, hogy legyek még undokabb hozzá. Tréfálkozott velem, beugratott, azt akarta elérni, hogy elégtételt akarjak venni. Billy olyan nagyszerű színész, rengeteget tanultam tőle.”

Thornton így beszél arról, hogy Cox – a szerepe szerint – összeveri őt: „Tudja, velem már nagyon sok filmben megesett, hogy jó összevertek, úgyhogy mindig mondogattam Tony-nak, ’Minden OK, hidd el, ebben van tapasztalatom, úgyhogy csak üss nyugodtan, de neki nehezére esett jajgatni, kiabálni velem. Ugyanakkor meg egyre-másra jól összevert. Tényleg kicsit furcsa, de mulatságos fickó.”

Cox az egész film alatt alkalmazta a jól ismert, szinte védjegyévé vált, helyben rögtönző stílusát. „Mindegyik szerepemben sokat improvizálok.” – mondja Cox. „Ennél a szerepnél, Marcus-ra gondoltam, és rájöttem, hogy, hát igen, ez egy ördögi fickó, de ami ilyen ördögien gonosszá teszi, az a nem más, mint az az érzése, hogy minden másodpercben Willie fölé kell kerekednie. Arra a tényre, hogy állandóan ordít Willie-re, úgy tekint, mint valami olyan dologra, amit tennie kell, ahhoz, hogy ez a célt, mármint Willie lealacsonyítását elérje. Mert végső soron a lényeg az, hogy szüksége van Willie-re. Azt kívánja, hogy bárcsak ne így lenne, de így van.”

Egy másik szereplője a filmnek, aki rájön, hogy szüksége van Willie-re, az a Kölyök, azaz Thurman Merman, egy kövérkés árvagyerek, egy szegény kis zaklatott nyolcéves srác, aki azt reméli, hogy közelebbi kapcsolatba kerülhet, az igazi, a valódi Mikulással. A Kölyök szerepét a most debütáló Brett Kelly játssza. Kelly az első pillantásra megnyerte Terry Zwigoffot. „Abban a pillanatban, amikor megláttam a fizimiskáját, majd meghaltam a nevetéstől.” – emlékszik vissza Zwigoff. „Azt mondtam, ha ez a srác tud járni, meg beszélni, akkor övé a szerep.” Ennek ellenére kis híján az történt, hogy Kelly mégsem kaphatja meg a szerepet – méghozzá a bárányhimlő miatt. Habár a filmalkotókat teljesen elvarázsolta már az első meghallgatáskor, amikor vissza akarták hívni, kiderült, hogy megkapta ezt az igen fertőző betegséget. Kelly-t eltiltották a forgatástól, nehogy stáb és szereplők egyaránt megkapják a bárányhimlőt. Csak a meghallgatások második fordulójában sikerült újra bekerülnie, amikor az édesanyja beszerzett egy orvosi igazolást, amiben az orvos megesküdött, hogy Kelly már nem fertőz, és szabadon járhat-kelhet.

„Brett valójában zsákbamacska volt.” – mondja Sarah Aubrey. „De mikor felgyógyult, meglepett minket, hogy mennyire természetesen viselkedik, és milyen fantasztikusan megtalálja a hangot Billy-vel.” John Cameron hozzáteszi: „Brett maga a tökéletesen ártatlan, földre szállt angyal, mind e sok bűnözés és istenkáromlás közepette. Azt hiszem, remekül megszemélyesíti mindazt, ami egy gyerek valójában: aranyos, édes kis pofa és csodálatos, még akkor is, amikor megőrjíti Willie-t.”

Lehet bár Kelly csak egy kissrác, a film felnőtt koncepcióját tisztán átlátja. „Ez a Mikulás nagyon rossz” – mondja Kelly -, „mert a legtöbb Mikulás ad valamit az embereknek, ez a fickó meg inkább elveszi tőlük!” Thurman figuráját így jellemzi: „Ez egy félénk srác, akinek nincs senkije, akit a barátjának érezhetne. Úgyhogy amikor találkozik Willie-vel, tényleg azt hiszi, hogy ő az igazi Mikulás. Thurman-t nem nagyon érdekli, hogy mi rosszban sántikál ez a Mikulás, mert mindentől függetlenül szereti őt. Mert ő a Mikulás.”

Utolsó filmszerepében John Ritter a TAPLÓ TÉLAPÓ című filmben a bevásárló központ igazgatóját alakítja, ezt a szisztematikus embert, aki gyanítja, hogy valami nincs rendjén az ebben az évben alkalmazott Mikulás és a társa körül. Billy Bob Thornton így beszél Ritter-ről: „John volt az egyik legrégebbi, legkedvesebb barátom, és tényleg nagyon örültem, hogy ezen a filmen újra együtt dolgoztunk.”

Terry Zwigoff hozzáteszi: „John Ritter tényleg az egyik legklasszabb ember volt, akivel valaha találkoztam, egy nagyon-nagyon jószívű, nemes lelkű ember. A legelső nap, mikor ott volt a forgatáson, valahogy semmi sem akart sikerülni, és akkor odajött hozzám, és azt kérdezte, ’Hogy tudnék neked segíteni?’. Annyira nemes lelkű volt. És ugyanakkor hihetetlenül jópofa is volt. Egyértelműen ő ural hangulatilag minden jelenetet, amiben csak szerepel – azt hiszem, tényleg nagyszerű ebben a filmben. Az egyik jelenetében Bernie Mac-kel olyan hatással volt rám, hogy el kellett onnan mennem, és inkább a monitoron figyeltem.”

A TAPLÓ TÉLAPÓ szereplőgárdájában ott van Bernie Mac. A népszerű komikus és televíziós sztár is, Gin, az áruházi detektív szerepében, aki forró nyomon van a Mikulás és a Manó üzelmeinek leleplezése érdekében, ahogy a kettős fittyet hány az illemszabályokra, semmibe veszi az erkölcsi előírásokat, és végül még a törvényt is megszegi. „A TAPLÓ TÉLAPÓ forgatókönyve annyira sötét humorú, mulatságos és szokatlan forgatókönyv, hogy ebben a filmben feltétlenül benne akartam lenni.” – mondja Mac. „Lehetőséget láttam benne arra, hogy valami újat csináljak, új játéktérbe helyezzem magam, és azt hiszem, hogy azok, akik a televízióból ismernek, nagyon meg lesznek lepve. És nagyon kedvelem is Gin figuráját. Kemény személyiség, aki meg van róla győződve, hogy minden bűnesetet ki tud deríteni – még akkor is, ha csak egy bevásárló központban dolgozik. De mikor ezzel a csont-és-bőr Mikulással és törpe Manójával hozza össze a sors, akik üzleteket fosztanak ki, Gin elköveti azt a hibát, hogy túlzottan belekeveredik az ügybe.”

Amikor a szerepre készült, Mac-nek megvolt az az előnye, hogy rendőrök és detektívek egész sorát tanulmányozza és parodizálja – a családja köréből. „A fivérem és az unokatestvérem nyomozó, egy másik fivérem az FBI-nál dolgozik, és két unokatestvérem és a legjobb barátom is rendőr.” – magyarázza Mac. „Gyerekkoromban mindig bűncselekményeket próbáltam kideríteni, és ezeket az emlékeimet beépítettem Gin figurájába. Számomra az a legjobb komédia, ami mögött hiteles valóság húzódik meg.”

Aztán ott van Sue alakja, akit Lauren Graham kelt életre, egy felnőtt nő, aki szereti a Mikulást – aki tényleg, tényleg szereti a Mikulást. „Úgy mondhatnánk, hogy ennek a nőnek a Mikulás a rögeszméje.” – mondja Graham. „Aztán találkozik Willie Stokes-szal, és úgy tűnik, hogy a férfinak egy jó barátra van szüksége. Azt hiszem, hogy Sue azt hiszi, hogy Willie-nek egy nő érintésére van szüksége – és Sue ezt teljes szívvel meg is teszi.”

Graham számára, mint ahogy a szereplőgárda és a stáb többi tagja számára is, a TAPLÓ TÉLAPÓ című film forgatásában az volt a legnagyszerűbb, hogy tanúi lehettek annak, ahogy Billy Bob Thornton átlényegült abba a ’zátonyra-futott-emberi-roncs-piros-köpenyben’ figurába, aki Willie Stokes.

„Billy azt a ritkán látható filmes figurát állítja elénk, akit teljes mértékben a rosszabbik énje vezet.” – állapítja meg Graham. „Adva van egy ember, aki szeret inni, szereti jól érezni magát, szeret könnyen pénzhez jutni, mégis van benne valami nagyon alapvető, valamiféle keménység vagy szilárdság, amit mindenki értékelhet. Az igazi csoda az, hogy Billy úgy kelti életre ezt a figurát, hogy az harsányan, szinte hisztérikusan mulattató, ugyanakkor valahogy mégis szívbemarkoló. A TAPLÓ TÉLAPÓ című film semmiképpen sem a megszokott, tipikus, kellemes kis családi film a karácsonyi ünnepekről, hanem ennek a témának rendkívül szellemes és eredeti módon való értelmezése.”