Az Én, a kémben (I Spy) Betty Thomas rendezõnõ a fergeteges komédiák és a látványos akciófilmek legjobb elemeit vegyíti mesteri ügyességgel. Az akciókomédia kényes mûfaj, izgalom és nevetés helyes arányát nem könnyû eltalálni benne, Thomasnak azonban kiváló segítõtársai voltak Eddie Murphy és Owen Wilson személyében. Murphy a Beverly Hills-i zsaruban (Beverly Hills Cop) és a 48 órában (48 Hours), Owen Wilson pedig az Új csapásban (Shanghai Noon), és folytatásában, a „Shanghai Knights”-ban bizonyította, hogy mestere az akciókomédiáknak. „Eddie és Owen párosában az az izgalmas, hogy nem csak a karakterük különbözõ, hanem a komédia mûfajához is eltérõ irányból közelítenek – elemzi a két sztár egyéniségét Thomas. – Eddie sodró lendületû, impulzív, sokat rögtönzõ komikus, Owen ellenben visszafogottabb, és óvatosan, kiszámítottan poentíroz, valahogy úgy, mint hajdanán Jimmy Stewart.”
A kétfajta stílus tökéletesen illeszkedett a történethez, amely Andy Vajna producer szerint „két ellentétes habitusú emberrõl szól, akik a bajban kénytelenek összefogni. Ez a vígjátéki alaphelyzet rengeteg mulatságos szituáció lehetõségét rejti magában.”
Wilsont elõször megrémisztette a gondolatat, hogy komikus-példaképével kell együtt játszania. „Sohasem dolgoztam még színésszel, aki ennyit és ilyen zseniálisan improvizált volna. Kezdetben nehéz volt felvenni a ritmust, de aztán kezdtem visszaütögetni a labdákat, és nemsokára tökéletesen összehangolódtunk.”
Jeno Topping producer Thomas rendezõi ösztönét dicséri, amiért a szereplõk kiválasztásánál Murphy és Wilson párosa mellett kardoskodott. „Ahogy beálltak az elsõ jelenetre, már tudtam: igaza volt. Owen gyorsan kivívta Eddie tiszteletét, ami nem csekélység.”
Egy jó történeten, és egy (vagy két) szupersztáron kívül mi kell még egy sikerfilmhez? Természetesen egy gyönyörû nõ. Famke Janssen személyesíti meg Rachelt, a szexis kémet, akibe Scott ügynök fülig beleszeret. Wilsonhoz hasonlóan Famke is erõs szorongással készült az Eddie Murphyvel való találkozásra, és mindjárt az elején ízelítõt is kapott Murphy improvizáló mûvészetébõl. „Pergett a nyelve, mint a motolla, és amit mondott, annak természetesen a leghalványabb köze sem volt a megírt szöveghez – idézi nevetve az elsõ forgatási nap megpróbáltatásait Jannsen. – Kellett egy kis idõ, hogy hozzászokjam, de aztán már kifejezetten szórakoztató volt a vele való játék.”
Ha egy akciófilmben kizárólag csak jó emberek szerepelnének, a nézõket tíz perc után megölné az unalom. Szükség van egy rosszfiúra is, aki a bonyodalomról gondoskodik. Õ Arnold Gundars, a fegyverkereskedõ, akit az intrikus szerepek specialistája, a veterán angol színész, Malcolm McDowell alakít. „Malcolm tökéletes választás volt a szerepre – állítja Thomas. -- Gundars nem közönséges bûnözõ, hanem kifinomult ízlésû, nagystílû gazember. Malcolm hátborzongató hitelességgel személyesítette meg azt a figurát, aki magabiztosan mozog az üzleti élet legfelsõ köreiben, ugyanakkor azonban egy szempillantás alatt képes bárkinek átmetszeni a torkát.”
Thomas tudta, hogy ha egy forgatáson ennyi sziporkázó tehetség gyûlik össze, a rendezõnek minden ötletre, váratlan megoldásra nyitottnak kell lennie. „Ez persze nem volt könnyû egy olyan filmben, amely tele van vizuális hatásokkal. De ha egy jelenet nem mûködött, addig dolgoztunk rajta, míg minden pillanatával elégedettek nem voltunk.”
„Betty a filmkomédiák világából érkezett, és hihetetlenül kreatív atmoszférát teremtett a forgatáson – dicséri a rendezõnõt Topping. -- Eddie Murphy szabadjára engedhette rögtönzõ kedvét, és bõvérû komédiázása a többi színészre is pezsdítõen hatott.”
Thomas nagy súlyt fektetett rá, hogy az akciójelenetek passzoljanak a filmben szereplõ karakterekhez. „Ez nem holmi James Bond-film – magyarázza. – Nem az volt a célunk, hogy kémfilmek szokványos akcióit utánozzuk, ezért minden jelenetbe becsempésztünk valami komikus elemet, humoros csavart.”
Ez persze nem jelenti azt, hogy a látványosság tekintetében az Én, a kém ne venné fel a versenyt a mûfaj bármelyik képviselõjével, sõt! És bár alkalmanként dublõr helyettesítette a sztárokat, a veszélyes mutatványok zömét Murphy és Wilson maga csinálta. Nem öncélú hetvenkedésbõl, hanem mert mindketten úgy érezték, az akciójelenetek dramaturgiailag olyan fontos szerepet töltenek be a filmben, hogy megkövetelik a színészi jelenlétet. No és persze a rögtönzésre mindig kapható Murphy sem akart lemaradni azokról a poénokról, amelyekre a kiélezett helyzetek lehetõséget kínáltak.
A PRODUKCIÓRÓL
 Andy Vajna filmproducer nyolc évvel ezelõtt vásárolta meg Aaron Spelling televíziós producertõl az „I Spy” címû tévésorozat jogait. Ez volt az elsõ olyan teleregény az amerikai televízió történetében, amelyben egy afro-amerikai és egy fehér színész alakította a fõszereplõ párost. Amikor néhány évvel késõbb Vajna azzal az ötlettel kereste meg Mario Kassart, hogy készítsenek közösen mozifilmet a hajdan népszerû tévésorozatból, már a sztoriról is határozott elképzelései voltak. „Mindig izgatott az a kérdés, amivel a sorozat egyáltalán nem foglalkozott, hogy a Bill Cosby és Robert Culp által megformált két figura hogyan találkozott – meséli Vajna. – Úgy gondoltam, nagyszerû kiinduló pont lehetne a filmhez, ha azt néznénk meg, hogyan jött össze ez a páros, és miként szövõdött köztük életre szóló barátság.”
Kassar számára az eredeti tévésorozat nem is annyira a kémkedésrõl és intrikákról szólt, mint inkább a barátságról és egy csomó izgalmas utazásról. „A két jó barát beutazgatta az egész világot, és mindenütt remekül érezte magát. Ez a volt a lényeg, a többi csak a körítés. Ez a megközelítés a mi filmünk számára is nagyszerû lehetõségeket kínált mind az akciók, mind pedig a humor tekintetében.”
A sorozatban Bill Cosby profi teniszezõt alakított, és a forgatókönyvírók eredetileg filmbeli megfelelõjébõl, Kelly Robinsonból is nemzetközi teniszbajnokot akartak faragni. Ötletként felmerült a baseball is, de Topping mindkét lehetõséget elhessentette, mivel filmes szempontból mindkét sportágat túl sterilnek ítélte. Végül Murphy javasolta, hogy Robinson bokszbajnokként jelenjen meg a filmben. „Apám bokszoló volt, én magam is öklöztem; a véremben van a boksz” -- mondja Murphy, aki a forgatás megkezdése elõtt több hónapig keményen edzett a produkcióra.
„Hatalmas nyereséget jelentett a számunkra Murphy ökölvívótudása – magyarázza Thomas. – Eleve sokkal hatásosabbá vált a kezdés, hiszen kecses röpték és adogatások helyett mázsás pofonokkal tudtunk indítani a filmet.” Murphy kiválóan koordinált mozgása a film ökölvívó-jeleneteinek megkoreografálását is megkönnyítette.
Az Én, a kémet az elsõ pillanattól olyan akciókomédiának képzelték el az alkotók, amelyben a hangsúly a karaktereken és a vígjátéki elemeken van. „Ez teszi olyan szórakoztatóvá a filmet, és ez az, ami a többi kémfilmtõl megkülönbözteti” – magyarázza Andy Vajna. A rendezõnõ még hozzáteszi: „Az akciók megtervezésekor is komikus hatásra törekedtünk, és legizgalmasabb pillanatokat is humorral fûszereztük. És sosem felejtettük el, hogy ezek a jelenetek nemcsak a látványosságot szolgálják, hanem fontos dramaturgiai funkciót is betöltenek, tudniillik döntõ mértékben alakítják a két fõszereplõ közti viszonyt.”
Dramaturgiai feladatuk van a filmben felbukkanó kémeszközöknek is: túl azon, hogy roppant mulatságosak, a figurákat is jellemzik. ”Szegény Scottnak csupa õskori vacakkal kell dolgoznia, míg a csúcstechnikájú szerkentyûk a James Bond stílusú szuperkémnek, Carlosnak jutnak – meséli Thomas. --. A film elején, amikor a kémkamerákat osztják, Carlos (Gary Cole) kicsiny, elegáns csodamasinát kap, Owen egy özönvíz elõtti monstrumot – a nézõnek elég egy pillantást vet erre az ócskaságra, hogy tudja, nagyjából mit várhat a mi derék Scott ügynökünktõl.”
A HELYSZÍN: BUDAPEST
A magyar származású Andy Vajna az elsõ pillanattól amellett kardoskodott, hogy a film Budapesten játszódjék, és erre az érzelmieken túl racionális okai is voltak. A történet izgalmas, egzotikus helyszínt kívánt, olyant, amelyik az újdonság erejével hat az amerikai nézõre, hiszen annak idején a tévésorozat sikerének is ez volt az egyik titka. Budapest pontosan megfelel ennek a követelménynek: a város már sok film hátteréül szolgált, de igazán nagyszabású nemzetközi produkcióban még sosem „alakította” önmagát. „Budapestet már számos alkalommal lehetett látni a mozivásznon, de sosem mint Magyarország fõvárosát, Budapestet – magyarázza Vajna. -- Általában Párizst vagy valamelyik másik európai nagyvárost helyettesítette. Ez az elsõ olyan film, amelyben Budapest Budapestként jelenik meg.”
Betty Thomas azonnal beleszeretett a városba. „Hosszú terepszemle-kõrút végén érkeztem Magyarországra, elõtte rengeteg helyszínt megnéztem Angliában, Írországban, Németországban és Csehországban, de amikor Budapestre értem, azonnal tudtam, hogy ez az a hely, amire szükségünk van. Gyönyörû volt és friss, az emberek pedig lenyûgözõen segítõkészek, nem tudtunk olyat kérni, amit ne teljesítettek volna. Még a Nemzeti Galériába is beengedtek bennünket (itt rendezték be Arnold Gundars rezidenciáját), ami körülbelül olyan megtiszteltetés, mint odahaza a Lincoln Memorialban dolgozhattunk volna.”
A filmesek a város legszebb, legreprezentatívabb helyszíneit választották ki a forgatáshoz: a Várat és környékét, a Gellért-teret, a Lánchidat, a Szabadsághidat, és a Duna-partot. A munka 2001. szeptember 12-én kezdõdött, az elsõ napokban a Gellért tér volt a forgatási központ. Ezután a Várba költözött fel a stáb, itt vették fel a film legszínpompásabb jelenetét: Gundars fényûzõ, díszegyenruhás lovasokkal és cigányzenekarral súlyosbított partyját, ahol a bokszbajnok és a titkos ügynök elõször találkozik. Hosszú napokig fényárban úszott a Nemzeti Galéria és környéke, a téren felállított szorító és a szökõkút körül statiszták százai nyüzsögtek, és a vendégsereg – köztük a bikiniben és spagetti-pántos esélyiben didergõ csodaszép lányok – virágos kedvét az sem hervasztotta le, hogy 2001-ben szokatlan hideggel köszöntött be a szeptember.
A Vár igazi fõnyeremény volt a stáb számára, mert lehetõvé tette, hogy a first és second unit egyszerre forgathasson a hegy két átellenes oldalán. „Így rengeteg idõt megtakaríthattunk – meséli Kassar. – Miközben az egyik oldalon az akciójeleneteket vették fel, a másikon a rendezõ a fõszereplõkkel forgathatott.” Nagyszerûen helyt állt az öreg Sikló is, amelynek környékén Murphyék látványos menekülés jelenete zajlott. A veszedelmes akciósort, melynek végén hõseink egy léghajóról a csatornába pottyannak, a kaszkadõrjelenetek szakértõje, Woolsey és a rendezõnõ minden részletében megtervezte. „Két hatalmas, kilencven méter magas darut állítottunk fel, és drótkötéllel összekötöttük õket – magyarázza Woolsey. – Egy szállító rendszer segítségével ezen a kötélpályán csúsztattuk le a színészeket, és innen ejtettük õket a csatornába.”
A várbéli helyszín nem várt kihívásokat is tartogatott a stáb számára. Oliver Wood operatõr így emlékszik: „A helyszínen derült ki, hogy a Vár tele van üregekkel, úgyhogy ha valami nehezebb eszközt akartam használni a felvételekhez, azt kockáztattam, hogy beszakad a föld, és mindenestõl elnyel bennünket egy barlang.”
A várbéli forgatás után a nagyszabású autós üldözési jelenetek felvétele következett a budai rakparton. Ez a jelenetsor több szempontból is komoly erõpróbának ígérkezett. Mindenekelõtt súlyos problémát jelentett a rakpart bevilágítása. A rendelkezésre álló lámpapark nem is bizonyult hozzá elegendõnek, Woodnak Németországból kellett egy tucat hatalmas teljesítményû lámpát hozatnia, amelyeket a Duna két oldalán darukra lógattak fel.
Woolsey a rendezõnõvel papíron aprólékosan kidolgozta az egész jelenetsort, amelyben Murphy és Wilson egy 18 kerekû autószállító traileren menekül Gundars elõl, és a kocsik egymás után potyognak le a platóról az üldözõk elé. A gondos elõkészítés ellenére azonban az egész stáb szívdobogva várta a felvételt. „Ez volt az egész forgatás legveszedelmesebb része – árulja el Wilson, -- mert a rakpart nagyon szûk volt, tele emberrel, és nem lehetett kiszámítani, hová zuhannak az autók. Szerencsére baj nélkül megúsztuk, senkinek nem görbült meg egy haja szála sem.”
A háromhetes budapesti forgatás a Szabadság-hídi jelenet felvételével zárult, ahol Murphy jó szokásához híven ismét dublõr nélkül dolgozott: maga mászott fel a hídra. Ezután a sztárok elrepültek Vancouverbe, hogy a belsõ jelenetek felvételével fejezzék be a munkát.
Budapest összességében nagyon jól járt a forgatással. És nem pusztán eszmei értelemben – mert hiszen az Én, a kém hatalmas reklám Budapestnek, még ha némiképp görbe tükörben mutatja is a várost --, hanem anyagilag is: a stáb 24 millió forintot fizetett a helyszínek biztosításáért, és külön területhasználati díjat kaptak a kerületek. Végül még egy érdekes adat: a forgatás „villanyszámlája” valamivel több, mint kétmillió forintra rúgott -- ennyit kellett a produkciónak fizetnie azért, hogy a felvételek idejére éjfél után is díszkivilágításba öltözzön a Halászbástya, a Lánchíd, a Parlament és a Mátyás-templom, és hogy pontosan akkor gyújtsák fel és oltsák le a fényeket, amikor a filmesek erre jelt adtak.
Forrás:http://www.cinematrix.hu/honlapok/enakem/ |
AJÁNLOM AZ OLDALT
